Locs-pocs és sár.

A jól bevált túraútvonalamat a temető mellett felfelé szaladó Újkert utcára kellett módosítanom, ha nem akartam nyakig sáros lenni. A komptól végig sétáltam a kihalt városon, majd a nekivágtam szelíd görbülettel indító kapaszkodónak. Az út felénél a szokásos kabát, sapka, sál lerángatása magamról, bepakolás a hátizsákba majd nagy lendület és uccu tovább. Nem a legszebb útvonal fel a Fekete-hegy tetejére, de ha azt nézzük az ember fizikumára igencsak jó hatással van, mivel szinte kitörésben tettem meg a fele utat. Azonban a hegyoldal beépült, gyönyörű panorámás házakkal. Ha lenne pénzem én is itt építkeznék és reggelente a Dunakanyarral meg a Fellegvárral ébrednék, bár ebből a Duna közelsége jelenleg is adott, különösképpen árvíz idején.

Érdekes, hogy ezt engedik a zöldek, az én egyszerű kis túraszervezésem meg állandó konfliktusforrás.

Egy kis munka, egy kis vendéglátás és fél tucatnyi ajánlat összekarcolása, olykor kipillantgatás a Fellegvárra, hátha picit kilátszik a köd mögül, mert fényképezni szerettem volna. Maradt a kandalló fotózása. 

Visszafelé a panoráma úton túráztam lefelé, ami nem szokásom, mert zavar az autóforgalom, de féltem hanyattesem a sárban a túristaúton amilyen ügyes vagyok, illetve rám sötétedik. Legutóbb még egy vadmalacnak is sikerült a frászt hoznia rám.

A levegőt ilyenkor télen szó szerint harapni lehet. Fantasztikus. Végre először múlt el a fej- és szemfájásom hosszú idő után. Valami nyomja a szemidegemet, mert alig látok és kiégnek a látószerveim, a fejem meg széthasad hónapok óta. Persze az orvostól félek, így szépen várom inkább, hogy elmúljon.

Jó dolog csak úgy baktatni lefelé egy ködös erdei úton és belemerülni az erdőbe, figyelni a neszeket, a kíváncsi őziket.

 

De az a legeslegjobb, ha ketten vagyunk Visegrádon.

Lassan már Ő is hozzátartozik az életemnek ehhez a földrajzi pontjához. Fájna ha többet nem lenne itt velem.

Egyik lépés a másik után és a gondolatokat is magam mögött hagyom. Ez a legjobb egy hosszabb túrában, kiürül az agyam, és végül nem marad semmi csak az erdő és én.

Ahogy közeledem hazafelé viszont, a Patak fogadónál általában már arról álmodozom, hogy de jó lenne ha erre jönne és elvinne az utolsó szakaszon.

Nem szeretem a téli füstszagot a városban a tiszta levegő után, a város nyomorát a szürkületi félhomályban.

Valahogy a telefon is megérezhette, hogy visszatértem a civilizációba és meg is szólalt rendesen egy érdeklődő mennyasszony-jelölttel a vonalban, hogy szervezzem meg az esküvőjét. Ez is olyan furcsa, pont én aki saját magának semmi ilyesmit nem tervez. Végülis nem a nyilvános ratifikáció teszi a kapcsolatunkat élethossziglanivá.

Elvált férfiak számára ez egyébként is egy vérmes, női ábrándozás lehet.

Szerintem ők ugyanannyira utálhatják az esküvőre végződő filmeket, mint én a Csillagok háborúját.

 

Hazaértem.