Igennel Fellegek várában
úgy 150-200 körül elfelejtettem számolni mennyi holtomiglan holtodiglan projektet szerveztem meg. Most már fájnak az esküvők.
Két idegen emberrel ülünk végig hosszú órákat, sokszor több héten, hónapon keresztül és tervezzük a Nagy napot. Ceremóniát a Királyi palotában, a Fellegvárban, erdőkön-mezőkön, luxushajókon, kastélyokban, villákban, múzeumokban etc. A munka már rutinból megy és legnagyobb szomorúságunkra sajnos nagyon ritkán ülnek velem szemben olyan párok, akik körül zizeg a levegő, már messziről is látszik rajtuk az ég is egymásnak teremtette őket. Elmaradnak az apró kis érintések, gesztusok, lopott csókok, huncut összekacsintások. Nem kell ahhoz jósnőnek lenni, hogy determináljam a drámai végzetet...
Megpróbálom őket elképzelni, amikor megismerkedtek, hogy mit éreztek, remegett-e térdük-lábuk, szálltak-e pillangók a gyomrukban. Mire gondoltak, amikor először meglátták egymást? Mennyire vágytak közös ágyra, közös asztalra?
Nézem őket és azon gondolkozom, mennyire kívánhatták egymást, vajon szétharapták-e saját szájukat a gyönyörtől és zuhantak újra és újra a beteljesedés tengerének izzadságcseppektől sós hullámaiba? Egyáltalán hányszor szeretkezhetnek még egy héten?! Hányszor szólhatnak egy jó szót a másikhoz, becézgetik őt, a karjaikba zárják, nézik ahogy alszik éjjel, a kedvencét főzik, és amikor a földről felemelik padlón hagyott ruháját beleszagolnak, mert nem tudnak meglenni az illata nélkül. Vesznek neki virágot, apróságokat vagy masszírozzák fájó hátát?!
Vajon súgtak szerelmes szavakat egymás fülébe és borzongott-e az asztal alatt combra csúsztatott kéztől a test.
Amit nagyrészt látok olyan de olyan messze van ettől. Elkeserítő.
Borzalmas teher, hogy nem szólhatok azoknak a pároknak akik a vesztükbe rohannak. Nem figyelmeztethetem a menyasszonyt, hogy a kiszemelt jövendőbelije az esküvő alatt azért hízelegte be magát az irodánkba, hogy onnan hívja fel csalódott kedvesét.
Teszem a dolgom és még mindig rácsodálkozom arra, hogy az esküvőknek mennyire semmi köze a Szerelemhez. Igen. Nagybetűvel. Hiszen azzal a nővel/férfival állnak oltár elé, akit csak egyszerűen úgy neveztek Ő. Nagyon nagybetűvel...
Figyelem őket, veszem az apró jeleket. Külső szemlélőként ismeretlenül könnyű dolgom van. Idegenek.
Férj és feleség.
Élnek majd egymás mellett, közös ágyban ragadja őket magával az álom és ugyanabban a közös ágyban ébrednek. Közhelyek a kávé felett, szótlan reggelek, csak a szükségeset, semmi érzelmeset. Rohanás az élet, már nem hívják egymást „kedvesemnek”.
Marad a közhelyes birtokos, férjem-feleségem.
Menekülés munkába a némaságból, a közös tető alól, ki a szabadba, az életbe.
Az idő szitáján kihull a törődés, a figyelem, mindennek kötelesség íze marad csupán.
A közös életük lett, immár a kötelességük.
Legrosszabb esetben a casus belli, maga a közös gyermek..
Nem a házassággal van a baj, hanem hazugságokkal. önmaguknak, hogy már messzire elkerülik a tükröket.
A szerelem maga élet, mely paradox módon szembesít az elmúlással és annak minden fájdalmával. Nem tudhatod még meddig vezet utad, mikor foszlik köddé és veszíted el boldogságodat. Hosszú távon az elég ha szívedre hallgaszt....
.....és megtanulsz nemet is mondani.