Valahogy nincs nekem helyem ebben a világban és hiába próbálok kapaszkodni, helyet találni erőn felül nap mint nap tenni, haladni előre, valahogy a szerencse nincs mellettem. Talán kevés vagyok hiába van saját vállalkozásom, építettem fel cégeket, vezetek létesítményeket, egyszerűen nincs jővőképem, nem látom, hogy itt bármerre haladni lehetne. Ha haladtam, úgy rúgtak visszafelé hol politikailag, hol a „nagyhalak”, hol az irigyek, hogy öröm volt nézni, persze ettől még megyek és nyomom, csak értelmét nem látom. A pénz nem motivál, egyszerűen nem érdekel.

Megtettem mindent, kihoztam a maximumot, napi 12-16 órát dolgoztam közel tiz éven keresztül és közben főiskolára és egyetemre, meg nyelvtanfolyamokra jártam meg mindenfélét tanultam és olvastam, mert egy hülye maximalista vagyok. Olyan sok időt veszítettem, de minek. És próbáltam a legjobb nő lenni, a legsportosabb, a legvagányabb, és minden területen mindig felülmúlni magam és legyőzni azokat a korlátokat. Olyan nő akartam lenni, aki partner tud lenni mindenben, legyen szó akár síelésről, bármilyen táncról, étkezésről, egy nagy protokoll vendégség háziasszonyszerepéről vagy a hálószobáról, mindig mindenben tökéletes, folyékonyan beszél nyelveket, gyönyörű, elegáns és mellette dolgozik, vannak céljaik, önálló élete, érdeklődési köre, értelmes, valami „perfect first lady” szerep lett volna ez. El tudjátok képzelni, hogy azzal töltöttem nem kevés időt, hogy órákon át elemeztem az általam nagyra tartott híres nők fényképeit, önéletrajzaikat olvastam és próbáltam változni folyamatosan,felvettem magam videóra, kielemeztem és gyakoroltam, gyakoroltam, jobb és jobb lenni és mivel a külső hamar unalmassá válik, tanulni...  

 

Megtanultam mindent, magamnak. Semmi sem sikerült. Nem akartak soha igazán és olyan rohadtul magányos voltam ebben a bolond életben végig, valahogy mindig egyedül, mindenhonnan kilógva, olyan furcsa különcként..

Tizenhét évesen próbáltam segítséget kérni először, amikor már nem ment elkezdtem nem enni és negyven kiló alá menni... mire leállítottak az utcán és kötöttek velem egy fotómodell szerződést egy farmer reklámba... hú de fájt. József Attilának volt igaza: nagyon fáj. De tényleg na.

Nincsen nekem már semmim, ha ma elkezdem már szerződést se fogok kapni, csak talán egy koszorút azokra a Dunában leúsztatott hamvakra.