Itt élek napközben.

Mérsékelt öv, furcsa nyelv, amely szerintem véletlen sem hasonlít a finnek által beszélt idétlen hülve-pelyhes-hinta hangzásra.

A kultúra adott, mi ehető, mi nem, mit vegyek fel télen, nyáron, hogyan köszönjek a szomszéd néninek, hogyan használjam a kombinált bérletet. Viszonylag egyszerű és érthető a hazai alapfokú felhasználói kézikönyv.

 

A turizmusban töltött egy évtizedes tapasztalatomnak hála, már ránézésre meg tudom állapítani a turistáról, melyik nációból érkezett hozzánk és ezt követően már nem nehéz kitalálni, milyen ételeket fog preferálni, választ-e bort vagy sem, a kávét a desszert után vagy vele együtt vigyék ki a felszolgálók, és az ajándékboltokban mi lesz a kis „suvenír” szatyrában és mennyi szemetet hagy maga után.

De minket embereket be lehet szorítani egy ilyen keretbe?

Bizonyos országokban már messziről megismerik hazánk fiait, sőt van ahol anyanyelvünkön kommunikálnak velünk „magyar ne lopj” feliratokkal.

Vajon mennyire befolyásolja ez az aprócska kis földrajzi tény a személyiségünket? Valójában identitásomból mennyit kaptam készen és választhattam szabadon? Létezik kifejezetten „magyar” férfi v. nő típus a globalizáció századában?

 

Latin-amerikai és mediterrán kultúrkörökben ez a kérdés fel sem merül, Japánban és keleten is elég jól behatárolhatóak a nemi szerepek és azokkal kapcsolatos kötelező formaságok. Hazai pályán is akadnak persze „latinos temperamentumú” ifjak, de azt a fajta arroganciát, féltékenységet és birtoklási vágyat, mely Mexikóban vagy Argentínában teljesen megszokott (a helyi „Margaríták” és a hazai sorozat-függő unatkozó háziasszonyok kivételével) nálunk legfeljebb személyiség-zavarosnak titulálnák.

 

A hely szelleme.

Ismét.

Közép-Európai romantika talán?

Már Visegrádon is jól megfigyelhetőek ennek stílusjegyei: félúton az orosz maffiózó dízájn keverve egy csipetnyi szlávos komikummal, a nyugat-európai domesztikált férfitípus és a ciao-bella-építőipari életérzés között.

Nem lehet általánosítani, mert talán soha nem váltak el ennyire határozottan egymástól a generációk. Míg nagyapáink először szedtek a levesből és asszonyként becézték gyermekeik anyját, addigra mi „gloss-ikon” nevelkedett trendi nőcik, már sikeresen letörtük minden harci kedvét a legényeknek.

A vicc az egészben, hogy három-négy év már generációs különbségeket okoz. Itt vidéken egy kicsit lágyabb verziójában jeleni meg a cyber-gyerek-fíling, félénk tekintetű Brad Pityekkel, feketével körberajzolt szemű emósokkal vagy lányos arcú Megasztárokkal. Nem tudom.

 

A tévé sem segített. A férfiak is állandóan szőrtelenítenek, arcot krémeznek és illatba borulnak, mindent összepiszkolnak, sört isznak, mecset néznek, boldogan hümmögnek a feleség last minute főztjétől és valahogy egyáltalán nem olyanok, mint a kereskedelmi perceket követő filmek világmegmentő -szuperhősei.

 

Egy szállodában az ember mindennel és mindenféle embertípussal találkozik és akarva akaratlanul, ember ismeretre tesz szert. Naívan amikor már azt gondoltam na én aztán tudok mindent, újra elvesztem a generációs-nemzeti különbségekben, hogy csak na.

 

A hétvégén egy Társközvetítő iroda tartotta nálunk előre meghirdetett rendezvényét, melyre konzervatív értékrenddel rendelkező szingli, családra és gyermekre váró férfiakat és hölgyeket vártak. Első randi egy szállodában. Hagyományos értékrenddel.

Nos nem is tudom, én biztosan elvesznék az eféle királyfi-rendelőben.

Mondanom sem kell a férfiak kifejezetten kedvelik ezeket a fórumokat és sportszerűen „párkeresnek” majd „Te jobbat érdemelnél” leggyilkosabb klisével ellátogatnak pl. ide hozzánk Visegrádra, hogy családot alapítsanak?! Brrr.

Vajon mi magyar nők ennyire érthetetlenek lennénk? El tud igazodni még egy kósza, jólelkű királyfi a vártornyok között? Már ha van még kedvük sárkányt legyőzni, kötélhágcsón mászni és virágot szakítani.

 

Mérsékelt öv. Furcsa.

Talán nem is ezen múlik, talán nem is fontos.

Mindenesetre a hazai ízeknek csak van némi szerepük a személyiségünk alakulásában J